Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tolsztoj 3. rész

2009.06.07

Elindultunk. A szomszédos birtok (óriási, még csaknem őserdők, vadaskertek) a kincstáré. Tolsztoj almakertje a világon a legnagyobb és egész Oroszországban híres. Éppen át akartunk barangolni mikor éles harangszó
csendült meg.
- Nem mehetünk már... Fél hét ...ebéd ideje...
Megfordultunk. Mellettünk egy kövér erős lány ment el. Karján kosár, fején kis, kerek "florentiner", amilyen évek előtt volt divatos, két, babos blúz volt rajta, széles derekán öv, felhajtott, vöröses barna szoknya.
Nálunk utána futottak volna az utcán.
- Tolsztoj legfiatalabb lánya! - világosított fel a doktor - gombát volt szedni az erdőben.
A házba értünk. Keresztül mentünk néhány szobán. Az előszoba könyvtár, a többi szoba berendezése majdnem polgári szegénység. Mindenütt vaságyak, friss súrolású, még nedves padló. Szőnyegnek vagy más kényelemnek nyoma sincs.
A doktor hirtelen ledobta ruháját, csizmáját, sáros cúgos cipőt és sötét ruhát kapott magára, nyakkendőt nem és bocsánatot kérve tőlem, hogy nem hívhat meg ebédre, ezt csak a grófnő teheti, - elrohant.
Egyedül maradtam. Künn cselédek lármája jövés, menés, tányércsörömpölés, aztán csend, esni kezdett az eső. Nyilik az ajtó.
Ah, a doktor visszajön. De nem... Megrendülve kelek fel helyemről.
Tolsztoj állott előttem.
Az orosz parasztok és munkások ruhája van rajta. Magasszárú csizma, bugyros nadrág, õvvel lekötött fekete orosz ing, alóla a nyakánál kilátszik fehér inge. Könnyen és megerőltetés nélkûl jár. Megáll. Rám néz. Haja koponyáján gyér szálakban ágazik szét, de tarkóján már újra sûrû,szakálla hosszú, fehér, szemöldöke torzonborz és magasan árnyalja be szemét, orra széles és lapos. De amint szemembe néz, semmi mást nem látok, csak a szemét. Valami különös zöldeskék csillogása van: a nézése tiszta, keresztűlhatoló. Mint a bíró a vádlottal úgy ül le velem szemközt, mikor hellyel megkínál. Szinte félek, hogy rögtön vallatni kezd. Ember ilyen különös érzést még sohasem keltett bennem. Megtelik vele az egész kis szegényes szoba és elfogódva nézek a homlokra, amely mögött a Háború és béke csodás éposza megszületett. Nehéz és vastag ráncok húzódnak át a homlokon, középen az orr fölött mély, hatalmas barázda, haránt vele két szeme között szintén mély barázdák erõs, komoly ráncok.
Lev Nyikolajevics Tolsztoj ül velem szemközt a széken, több semmit se lehet róla mondani. Tolsztoj. Minden ez a név és megsemmisülve nézek a 82 éves ragyogó zöld , szembe. Mit beszéljek vele, mit akarjak tõle?
Kisegít. Megszólal:
- Ugye ön osztrák?
- Nem. Magyar vagyok. Budapesti.
- Mi járatban van erre?
- Kimegyek Japánba és Amerikába, részint állami kiküldetésben. És hogy Moszkvában voltam, nem állhattam ellent a vágynak, hogy ne keressem fel Tolsztojt. Igazán nem is tudok szavakat találni, mert minden szó üresnek és gyengének tûnik fel...
És Tolsztoj jobb kezét felemeli, ajka körül valami leírhatatlan, gúnyos, mindent megvető mosoly jelenik meg,:azok mosolya, akik vagy nagyon magasról,
vagy nagyon messziről nézik a világot, s akik keresztülgázoltak minden emberi hiúságon.
- Hagyja... hagyja... -szólal meg aztán. Higyje meg nekem minden áradozás kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Azt mondja, hogy állami küldetésben jár? Hát állami hivatalnok?
- Nem. Hirlapiró vagyok.
- Hát, hogy küldheti ki akkor az állam?
- Nem küld, hanem segítséget ad tanulmányaimhoz. Japánban a házi ipari dolgokat fogom nézni, Amerikában a kivándorlás ügyét tanulmányozom.
- Maguktól is a fõld miatt vándorolnak ki az emberek? - kérdezte Tolsztoj.
- Igen...Mert a föld nagy része vagy mágnások vagy papok kezén van.
- És meg akarja nézni hogy mit csinálnak odakünn a kivándorlók? És írni fog róluk?
- Igen.
- Nehéz, nagyon nehéz dolog. És hogy gondol írni róluk?
- Vagy szárazon megirom a dolgokat, amit látok, vagy szépirodalmi formában dolgozom fel.

 

Kép

Kép

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.