Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Esélyek Napja (2009. máj. 16.)

2009.05.16

Ma tartották az ES csarnokban az Egyenlő Esélyek napját, amire majdnem minden évben elmegyünk. Ezen a neves napon bármilyen fogyatékos ember megmutathatja tudását, a profi előadók mellett. A színpadon egymás után lépnek fel az előadók. Énekelnek, táncolnak, zenélnek, a közönség meg tapsol szinte egyfolytában.
Kora délelőtt indultunk az ES csarnokba az intézet kisbuszával. Amint megérkeztün és beléptem a csarnokba, szembetalálkoztam az intézményünk vezetőivel. Ezt kihagytam volna. Később elgondolkodtam azon, hogy ugyan, miért nem szerveztek egy kis csapatot tőlünk is. A bentlakók biztosan örültek volna a kimozdulásnak.
Mi lecövekeltünk a színpad előtt és csak a műsort néztük, ahol a látványé volt minden. A fellépők óriási lelkesedéssel álltak ki a produkcióikkal. A vak lány szebben énekelt, mint egynéhány befutott sztár, a nagyothallók csoportja úgy táncolt, mintha a zene csak az övék lenne, az Ukrajnából érkezett fiú lányok gyűrűjében parádésan pörgött-forgott és a Gördülő tánccsoport szinte letaglózta a nézőket.
Ahogy tátott szemmel bámultam az egymás után következő produkciókat, váratlanul elém került a tömegből egy arc. Sean volt. Hirtelen azt is elfelejtettem megkérdezni tőle, mi szél hozta, fújta oda. Láttam, hogy mond valamit, de a zene elnyomta a hangját. Be akart sorolni mellém, de szintén váratlanul T. Chatrine köszönt rám és leült a mellettem lévő üres székre. T. Chatrine táborokat szervez még mindig kitartóan és ajánlva a honlapjukat, meghívott valamelyik turnusukra. Mennék szívesen, ha lenne pénzem rá és persze energiám. Később Sean szólt, menjek vele kicsit az előtérbe beszélgetni, de a színpad hősei rabul ejtettek.
Amikor Leslyék kezdtek táncolni, aki tudott, előre futott. Hatalmas sikert arattak. Leslyék úgy zárták a műsorcsokrot, hogy közölték, 10 évesek lettek, s ebből az alkalomból lufikat dobáltak felénk, amelyek ide-oda szálltak.  Előadásuk után Sean jelezte, hogy útnak indul. Úgy döntöttem, kikísérem a kocsijához. Közben szóba került néhány régi, közös ismerős. Aztán beült az autójába és elhajtott.
Nem tudom elmondani, mit éreztem. Talán sajnáltam, vagy csak a köztünk kialakult távolságot éreztem? Lehetetlen megmagyarázni.
Visszatérve a csarnokba, mint valami árnykép, ott lebegett előttem a sose látott, új tetkója a nyakán.
Időközben sokan elhagyták a csarnokot.
Már mindenki pakolt, amikor feltűnt Lesley és odakísért a tánccsoport vezetőjéhez, akivel megbeszéltük, hogy fellépnek a juniálisunkon.
Estébe hajlott, mire hazaértünk. Mielőtt elaludtam, úgy éreztem magam, ahogy egy szárnyaszegett madár érezhet csodára várván.  

2009. máj. 16.