Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kórházi kalandok (1987. máj. 7.)

2009.07.23

Az idő megint elszaladt mellettem. Ki emlékszik már a karácsonyra, ami előtt úgy határoztam, hogy leteszem a tollat. Nem tehettem másként, mert talán életem legnehezebb telével viaskodtam.
A szentestét Grethyéknél töltöttük, ahol a megszokott koreografia szerint történt minden. Halat vacsoráztunk, majd Greg előhozta a legmárkásabb borokat, aztán ajándékokat keresgéltünk a szépen feldíszített fa alatt, és piroslott arcunk a melegtől.
Másnap kora reggel indultunk haza, hogy fogadjuk Peetéket, akikkel szintén megajándékozgattuk egymást. Rapi nagyon aranyos volt, mindenki őt csodálta.
Az ünnepek után visszatért az agyrém-rend, ahogy újabban magamban jellemzem az általános helyzetet.
Aztán elkezdődött a vándorlásom.
Januárban 3 hétig ortopédián voltam a Nagy kórház H osztályán. Dr. Bene Eva osztályán feküdtem. Ő jelentkezett a neves lelkésznek arra a hirdetésére, hogy segítsen valaki kimozdulni otthonról a téli időkben legalább. Unalmasan teltek a napok a kórházban. Idős betegek vettek körül, mindnyájan reumatikus fájdalmakkal küszködtek. Tündér könnyű olvasmányokat hozott, de egy mondatot sem értettem belőlük. Nem tudtam felfogni a szavak értelmét. Semmit sem csináltam, csak féltem. Mindenkit arra kértem, hogy ne csukja be az ajtót, ne hagyjanak magamra, figyeljenek rám. A több, mint egy évtizedes magány azt döngölte belém, hogy nincs senki, akibe kapaszkodhatnék, márpedig olyan vagyok akár a fű, amit a jégeső lever. Kedves szobatársam volt, Irma néni, róla meg kell emlékeznem. Asztma gyötörte szegényt, ha fulladozott, riadtan néztem rá. Injekcióval enyhítették a kínjait. Szeretett velem beszélgetni, többször kérlelt, hogy egyszer menjek el hozzá Andreaval. Ebből semmi se lesz, ahogy a helyzetemet ismerem. Andrea Tündérhez hasonlóan sokszor meglátogatott.
Akadt még egy szimpatikus szobatársam, az ő nevére nem emlékszem. Asszisztensként dolgozott egy kûzeti orvos mellett. Néha kitolt a folyosóra, mint mondta, egy kis változatosság miatt. Egyébként az ágyam mellett üldögéltem egyhelyben, az éjjeliszekrény felé fordulva, kedvetlenül. Azok a napok teltek el a legnehezebben, amikor senki sem látogatott meg. De legtöbbször várhattam valakit. Az Írónő is felkeresett. Írtunk egy levelet Csehak Judithnak, - ő most az egészségügyi miniszter, - hogy segítsen a helyzetem megváltoztatásában. Sokan mondják, hogy semmit se fogok elérni a levéllel, de legalább megpróbáltuk. Meglátogatott Tündér néhány barátja, sőt a mamája is. Tündér majdnem minden nap betoppant. Egyszer elvitt a szigetre sétálni. Sose láttam télen a szigetet. Hatalmas hótorlaszok emelkedtek az utak mentén, alig bírta tolni a kocsimat. Furcsa volt fehér takaró alatt a sziget.  Nagyon erős téllel kezdődött az új év. Harkályok mindenfelé csapatostól élelmet kerestek. "Vajon mi lehet az otthoni madaraimmal?" - kérdezgettem a nagy semmit.
El se tudtam képzelni, hogy az a hatalmas hótömeg, amit az utak mentén láttam, egyszer el fog olvadni.
Andrea is feltűnt néha az ajtóban. Segített megfürdeni, vagy ha úgy alakult, lefektetett este.

A nővérek siralmasan viselkedtek. Ültek a szobájukban, lakkozták a körmüket, és csevegtek. Az egyik azt mondta, folyton unatkozik, ha bent van. Unatkoztak, mert semmit sem csináltak.
Kate a gyógytornász sosem unatkozott. Ő tornáztatott meg minden reggel. Aztán kiültetett a kocsimba. Odatolt a mosdóhoz, teljesen ellátott és elhozta nékem a saját legpuhább törölközőjét kedvességből. Sok filteres teát hozott, és mindennap el is készítette. Megtudtam tőle, hogy ő is a nagy templomba jár vasárnaponként istentiszteletre. Katet nagyon megszerettem. Ő volt az, akit nem lehetett nem szeretni. Rajta kívül az éjszakás Margaret nővért is. Minden este megkérdezte, hogy jól  fekszem-e. Búcsúzóul adott egy ajándékkönyvet. Címe: Emma meg én.
Amikor hazatértem, még mindig óriási hóbuckák meredeztek az utcák mellett. Mindenki a kemény télről beszélt. senki se kívánta már az újabb hvazást. Mesélték itthon, hogy még az ajtót se lehetett kinyitni a hótorlaszok miatt. Nem ismétlődött meg a nagy hóhullás, de félelmem a bezártságban megint fokozódni kezdett. Tovább zsugorodtam. Tompa volt az agyam a rengeteg nyugtatótól  meg más csillapítóktól . Aztán gondoltam egyet, és írtam a főorvosnak levelet erről. Ez így nem maradhat. Tudtam, senki sem fog tenni semmit értem, hiszen nem hallok mást, csak azt, hogy hisztizek. Léptem a magam módján. A főorvosnő értesítette a körzeti orvosunkat, aki egy nap beállított hozzám és mosolyogva közölte, hogy képzeljem, az ortopéd orvosnő az évfolyamtársa volt az egyetemen. Az ő javaslatára beutalt egy idegosztályra a nagyvárosban. (Üdvhadsereg úttjára). Mamusék vittek be, de éppen nem volt hely, így másnap vissza kellett mennünk. Öt ágyas szobába fektettek, ahol egy idős hölgy haldoklott. Egy másik beteg hosszú percenken át tett meg egy-egy mozdulatot, vagy szoborrá merevedett. Borzalmas volt látni. Kértem az orvosokat, tegyenek át másik szobába, de ott meg a fődokinak az volt a mániája, hogy soha senki nem költözhet máshová, ott kell maradni, ahova fölvették. Nem állíthatom, hogy gyógyító hatással voltak rám ezek a látványok. Megrendültem a nővérek bánásmódján is. Amikor a haldoklót mosdatták, arról társalogtak, kinek milyen magánügye van. A beteggel úgy beszéltek, mint a kutyával, pl. egyszer az egyikük megragadott az éjjeliszekrényen valamilyen illatszert és miközben rászórta vagy rákente, azt mondta neki: "nesze, kapsz ilyet is". Éjszaka halt meg a néni, több napi szenvedés után. Erőfeszítések árán kezdtem kizárni figyelmemből a hörgéseket, és este elaludtam. Éjjel arra ébredtem, hogy az ágya elé tesznek egy paravánt és közölték velünk, hogy vége nincs tovább, de csak pár óra múlva lehet elszállítani, ez a szabály.  Amíg el nem vitték ébren voltam és azon gondolkodtam, mennyit ér az ember. Erre az ágyra új beteg csak nagy sokára került.
A negyedik ágyon Katerina néni feküdt, egy egyszerű aranyos nénike, aki mutatott magáról egy fiatalkori fényképet, talán egyetlen kincsét, és amikor azt mondtam neki, milyen szép lány volt, így felelt.
- Pedig akkor a barátnőim azt mondták, öreg vagyok rajta.
Az ötödik beteg Diana volt. 40 évesen 20-nak látszott. Leningrádból származott, törte a magyart. Bonyodalmas szerelmi kapcsolat tette tönkre az életét. Magára maradt egy pici kislánnyal, és egy adag killátástalansággal. Dianát nagyon megszerettem. Mindig odaült az asztalomhoz a folyosón, és beszélgettünk. Ijesztően maga alatt volt, egymás után dobta el a cigarettacsikkeket. Néha hosszan maga elé meredt, ilyenkor nem lehetett szólni hozzá. Sokat segített borítékolni. Amióta Coldtownban az Írónő férje biztosította nekem ezt a munkát, azóta csinálom. A MÉH-től kapott borítékokat megcímzem és számlákat teszek bele. Mostanában alig van dolgom, mert bonyolult a szállítás. Diana válogatta a számlákat, én meg címeztem a borítékokat. Diana jól ismerte a történelmünket. Csodálkoztam rajta. Ő meg azon, hogy milyen hülye vagyok. Ilyesmin viccelődtünk.
Mindig kint ültem a folyosón, nem bírtam a szobában lenni. Két szárnyas ajtók voltak, úgy éreztem magam, ha bezárták őket, mintha börtönben volnék.
Reggel a nővérek sietve kiraktak a kocsimba, aztán felém sem néztek estig. Az orvosokra se szívesen emlékszem. Az én orvosom az első nap megvizsgált, kikérdezett, felírt néhány gyóyszert, és kész. A három hét alatt egyszer kértem meg, hogy egy picit beszélgessen velem. Megtette, de szerintem a gondolatai máshol jártak. Ott a fotelben ült némán, miközben én arra vártam, hogy mondjon valami értelmeset. Ehelyett tovább kellett szednem a Teperint, az Andaxint és más bogyókat, amiknek egy részét Diana lehúzta a vécén.
Elvétve tartottak különböző foglalkozásokat: zenehallgatás, festegetés, de semmi se volt népszerű a betegek körében. Kényszeríteni nem lehetett senkit, így rendre elmaradtak az órák. Sőt, talán szokássá is vált a húzódozás. Simon úr, aki a festegetést vezette, elég mókás figura volt. Néha feltett valamit a fejére, csak a szeme látszott ki. Először megijedtem tőle. Azt hittem, valami őrült jelent meg a láthatáron. Nem tudtam miért tette: a hideg, vagy a légszennyezettség miatt. Egyáltalán nem zavartatta magát. Úgy járt az utcán is, fején gázmaszkkal, aminek hosszú ormánya volt. Egyszer sokáig beszélgettünk. Figyelmembe ajánlott a jövőről egy könyvet.
- Elfelejtettek játszani az emberek – mondta - pedig ha játszanának könnyebb lenne az életük.
Lazán ült a széken, és hosszan, hosszan beszélt nekem a játék fontosságáról.
Megbeszéltük, hogy egyszer részt veszek a festő körön, de nem került rá sor. Zenehallgatásra sose hívtak, pedig arra is szívesen mentem volna.
Amit érdekesnek találtam, az egy novella megbeszélése volt. Pszichológus tartotta, nem olyan különleges személy, mint a festő Simon úr. Míg Simon úr hosszasan elcsevegett bárkivel, a pszichológust mindig sietni láttam. Egyszer tartottak valamilyen megbeszélést is, ezen minden betegnek részt kellett vennie. A kórházi  problémáiról kellett volna beszélni, de nem akadt hozzászóló .
Tündér hetente meglátogatott többször is. Levitt sétálni a kórház körül, a fák közt kanyargó hosszú sétányra. Nagyon vártam ezeket az alkalmakat, végre szippantani a friss levegőből, és sose tudtam neki elmondani azt, amit akartam, és előtte elterveztem.
Andrea is gyakran látogatott. Megható alázatossággal tett-vett körülöttem. Vasárnaponként  felöltöztetett, és elvitt Pasarétre, istentiszteletre. Valery jött értünk kocsival, és vele mentünk vissza a kórházba. Andrea sokat segített. Hazacipelte a ruháimat is kimosni. Egy hétvégére hazavitt hozzájuk. Szombat este többen öszegyűltek nála a Bibliáról beszélgetni. Egy fiú, meg egy lány arról mesélt, hogyan találtak egymásra.. Alig értettem belőle valamit. Úgy gondoltam, hogy a megemlített igékbe mindent bele lehet magyarázni, de a többiek körében az elbeszélés nagy sikert aratott. Késő éjszakáig ébren voltunk. Másnap délelőtt beszélgettünk Andreával. Szülei egész hétvégén nem voltak otthon. Délután elvitt a tavaszi fesztiválra, ami kimondhatatlanul tetszett. Aztán elmentünk a templomba egy énekkari próbára. Jól telt el ez a nap, kár, hogy végig görcsben voltam, mert vissza kellett menni a kórházba.
Egyszer Valery is meglátogatott Gillivel. Gilli valami olyasmit mondott, hogy Sátán lakik ebben a kórházban. Mindenáron megtérésre ösztönzött, de én nem értettem, hogyan térjek meg. Papírokat hozott, amit szét akart osztani a betegek kzött, de sikerüllt lebeszélni róla, és az egész paksamétát letette egy asztalra, ahonnan másnapra eltünt. Talán kidobták, vagy valaki elrakta magának, mert később sem hallottam, hogy mi lett a sorsuk.
Mamus és papus is meglátogatott néha. Papus haza is akart hozni, amikor a szobában a néni haldoklott.
- Nem tesz jót neki ez a látvány - közölte mamussal, aki jobban állta a sarat és megnyugtatta papust. Csodálkoztam, mennyire érzékenyen reagált rá Ilyennek sose láttam papust. Mindig olyan stabil, kemény, lehet, hogy csak páncélt hord.
Három hétig voltam a kórházban. A hideg lassan enyhült, nehezen olvadt el a hó. Amióta itthon vagyok, hetenként járunk a kisvárosba pszichiáterhez. Nem sokat ér. Legfeljebb annyit, hogy néha kimozdulok a lakásból. Mamusnak persze fáradtság. Szedem a felírt Andaxint, a Trasikort, jelenleg mást nem. A Teperint abbahagytam, mert beszédzavart okozott. Tündér minden héten eljön hozzám egy fél napra, és ritkábban Andrea is.
Edithet újra tanítom, Ritka is benéz suli után.
Pillanatnyilag jobb az állapotom. Végre jön a nyár! 

1987. máj. 7.